A hajó toposza a műbeli énen kívülre esik Kemény István Szerelmi téma című alkotásában, a beszélő perspektívájának megváltoztatásával mégis a szabadság felől szemlélődünk.

Kemény István: Szerelmi téma

 

A móló kioszkja melletti egyik asztalhoz

ültem, és integettem a fehér kalapommal

a hajóra. Körülöttem több száz ember, a

nyár legnagyobb nyüzsgése, valószínűleg

hamar közéjük olvadtam. Sört ittam, és

furcsa volt, hogy most én maradok, és te

mész. De éreztem azt az aljas kis izgal-

mat is, amikor megcsalják az embert. Tud-

tam, hogy miután beleolvadok a tömegbe a

sok lengő fehér kalap közé, be fogod

húnyni a szemed, és azt is tudtam, hogy

félóra múlva erőt veszel magadon, és majd

kinyitod. Csak azt nem tudtam, hogy ha

egyszer megint találkoznánk, hogyan fogod

elmagyarázni nekem a látványt, ami félóra

múlva a hajó végéről eléd tárult: a sziget,

amin hagytál, és amiről tudod, hogy én

most egyedül akarom bejárni, a sziget tel-

jes egészében ott volt a szemed előtt, és

a két fekete hegyóriás a közepén, anélkül

már, hogy figyelmeztethetnél, akkora alap-

területet követelt magának, amekkora egy

ilyen kicsi szigeten nincs, és nem is lehet

soha.

 

Forrás: Kemény István A néma H c. kötet

Az én és rajta kívül eső másik megkülönböztetése nem problémaként, hanem éles elhatárolódásként, egymást ellensúlyozó és definiáló egységként van jelen a versben. A versben jelölt én szimbólumrendszerébe a móló és a sziget tartoznak, ezekkel válik eggyé költői képek formájában az én. A másik a hajóval van azonosítva. A helyszínek tulajdonságai metonímiaként válnak a személyek tulajdonságaivá azzal, hogy ők maguk a térben hol helyezkednek el (hajó és kikötő). A tulajdonságok ellentétben állásával jön létre az én és a másik elhatárolódása.

A hajó toposza az életutat, a szabadságot, a fejlődést hivatott megjeleníteni és általában a személyes fejlődéssel, az énnel azonosítható a különböző alkotásokban. Itt az én a hajón kívülre helyeződik, kikötőként, szigetként van ábrázolva, ami a statikusság és önmagába zártság kifejezője.

A vers elején az ént testközelből látjuk, önmagán keresztül beszél önmagáról (később a másikon keresztül láttatja énjét), egy belátható térben „A móló kioszkja melletti egyik asztalhoz/ ültem, és integettem a fehér kalapommal/ a hajóra.” A vers végén nyilvánvalóvá váló bezártság itt a nézőpontban érhető tetten.

A hajó egyre csak távolodásával az én a másik perspektívájából láttatja saját magát. Ezt előre vetíti a „[s]ört ittam, és furcsa volt, hogy most én maradok, és te mész." mondat, ami az ént felruházza a másik nézőpontjával, mintha csak egy helyzetről és nem egy konkrétumról lenne szó.

„Tud-/ tam, hogy miután beleolvadok a tömegbe a/ sok lengő fehér kalap közé, be fogod/ húnyni a szemed,". Itt kezdi átadni a nézőpontot a másiknak a beszélő, ez egy köztes tér, amiben az én is elveszejti saját magát és a másik számára is láthatatlanná válik, de míg az én egy klausztrofóbiás állapotban veszik el saját maga számára, addig a másiknak a nyílt vízről lehetősége van a nyílt tér miatt zavartalanul szemlélni az ént, úgy dönt, becsukja a szemét.

A szemek lecsukása lemondást jelent a másik részéről (az énről mond le), az én felől pedig egy kérdést: „[c]sak azt nem tudtam, hogy ha / egyszer megint találkoznánk, hogyan fogod / elmagyarázni nekem a látványt, ami félóra / múlva a hajó végéről eléd tárult:" A szem kinyitásának pillanata a teljes nézőpont megfordítása. Rálátás nyílik az én egészére, a másik perspektívájából. „[É]s azt is tudtam, hogy/ félóra múlva erőt veszel magadon, és majd!/ kinyitod."

A vers utolsó egységében, amikor láthatóvá válik a sziget, kiemelésre kerül, hogy a másik azt teljes egészében látja és tudja is a rajta történteket. ,,[A] hajó végéről eléd tárult:/ a sziget,/ amin hagytál, és amiről tudod, hogy én/ most egyedül akarom bejárni, a sziget tel-/ jes egészében ott volt a szemed előtt".

A szigetet két hegy lepi el („a két fekete hegyóriás a közepén, anélkül/ már, hogy figyelmeztethetnél, akkora alap- / területet követelt magának, amekkora egy / ilyen kicsi szigeten nincs, és nem is lehet / soha."), amik hegygerincként a hát púposságával azonosíthatóak, áttételesen a terheket jelentik. A versben megjelenő én nem tud megbirkózni velük önmagába zártsága okán.

A hajó-toposz használata a vers elején rendhagyóságot mutat a szigettel való ellentéte miatt. Azt látjuk hogy a vers nézőpontja a sziget, és nem a hajó, de a perspektíva megváltozásával a másik szemével láttatáson keresztül a motívum hagyományos használata vezérli a verset, szabadságot, rálátást ad a vele ellentétben álló bezártságot tükröző szigetre. Az én nézőpontjából való átfordulás a másikéba ezért még szorongatóbb hatást tud kelteni a szigetről, mert a tehetetlenségből és vakságból láttatja, de az énen keresztül biztonságosabb érzéssel párosulna az olvasó számára, mint az én nézőpontját elveszíteni.

Az egész versben három részlet nélkülözi csak a képiséget. Az egyik a cím ,,Szerelmi téma" a második a „[d]e éreztem azt az aljas kis izgal- /mat is, amikor megcsalják az embert." mondat, a harmadik a ,,[c]sak azt nem tudtam, hogy ha / egyszer megint találkoznánk, hogyan fogod / elmagyarázni nekem" passzus. Mindhárom a csak fogalmilag megragadható, absztrakt gondolati jelentésük a versben is megmarad a hétköznapi jelentés szintjén, kiragadva és a versen belül is ugyanazt jelentik. Mégis ezek tartják össze a verset, utalnak a nem hétköznapi képekre, jelentéssel töltik fel azokat, ők viszont nem jutnak többletjelentéshez.

A kép forrása.