William Jay Smith Téli reggel című verse az ismeretelméleti fordulatokból, váltásokból szerveződik, hol megfagy a valóság benne, hol felolvasztja azt a misztikum és/vagy a szürrealizmus.

William Jay Smith: Téli reggel

 

Egész éjjel zúgott a szél házunk fölött
S álmunkon át,
Kavarta a havat a fenyők közt,
Borzolta a jégsapkás vakolatot,
Ropogtatta az ablakokat,
Suhogott ágyunk körül és alatt:
Vad vizen
Siklottunk
Egy fehér hajón, küzdve a hullámokkal.
Siklottunk az éjben
Zöld, márványos 
Vizen, és félébren láttuk, ahogy
A fehér, szétmállasztott jéghegyek
Elúsznak ablakaink mellett;
Átvészeltük az éjszakát abban az északi országban,
És felébredtünk, a ház hóba temetve,
Csücsültünk egy
Hűvös hegyfokon, egy
Óriás fogán
A hideg völgy szájában,
Fehér nyelve jegesen körénk göngyölődött,
A magas nyírfák törzséből
Egy bálna bordázata tűnt ki,
A csöndes áramlás partra vetette;
És láttuk, ágaik moccanatlan szálkáin át,
Mintha az időn át,
A fényt, mely sütött
Egy elefántcsont tájat,
Egy csontkikötőt.

 

Fordította: Várady Szabolcs

A várakozásokat azonnal felülírva – címének ellentmondva – Smith verse a reggelt megelőző egyik napszakkal, ha úgy tetszik „állapottal”, az éjszakával nyit, amely eleve a misztikummal, a realitás látszólagos megszűnésével hozható játékba, vagy épp a mozdulatlansággal. Hiszen éjjel „alszanak” a dolgok, vagy épp a sötétben a cselekvés nem látszik, rejtve marad, mintha e napszak nem az emberi nyomot hagyásra teremtődött volna. Éjszaka csak a természet mozog, s e mozgásból származtatható az éj és a hajnal valamennyi misztikus attribútuma. A természet mozgásának privilégiuma a szubjektum számára nem csupán hiány, el is szenvedi azt, mint egy tárgy, akár a tárgyakon keresztül is, rögtön ezt érzékelhetjük az expozícióban: „Egész éjjel zúgott a szél házunk fölött / S álmunkon át”. Egyúttal e nyitányban két ismeretelméleti véglet is összeér, megkapjuk a külső – a szél a házon kívül tombol –, valamint a belső – álmunkba is bevackolja magát – dichotómiáját, amelyek között eredendően hiány tapasztalható. Maga a misztikus átjárhatóság, hiszen e kettő közt – fizikai és metafizikai, fizikailag tapasztalható tárgyi és tudati – világ között nincs átvezetés: hogy a fizikai miként válik tudativá, az természet és ember kapcsolatának misztikuma, melyből egy dolog származik: a szürrealizmus, a valóságos feltöltése a nem valóságossal, az erre irányuló igény.

Smith verse innét elindulva jár-kel, hiszen valós képektől jutunk a kevésbé valós képekig: éjjel a természet, a környezet a realitás mellé rendelődik, míg a reggelhez érve a táj illúziók sokaságával kiegészülve kerül elbeszélésre. Ahogy a szél ostromolja a házat az éjszakában és ahogy a fizikai észlelésből kimaradunk, álom közben ismerszik meg az adott, a tárgyi valóság: ablakon, ágyon, „jégsapkás vakolat”-on és egyéb bizonyosságokon át. Majd az ébredéshez érve elérkezünk egy sávhoz – nekem akaratlanul is Nemes Nagy Ágnes: Fák című verséből ugrik be az efféle határok kapcsán a „Meg kell tanulni azt a sávot / hol a kristály már füstölög”-részlet, amely szintén fizikai és metafizikai delíriumos határát fényképezi le emlékezetesen, ugyanúgy, mint Smith versének derekán is tapasztaljuk: „és félébren láttuk, ahogy / A fehér, szétmállasztott jéghegyek / Elúsznak ablakaink mellett”.

Nem sokkal ezután az „abban az északi országban” szókapcsolat révén földrajzilag olyan lokalizáló gesztust kapunk, amely talán kissé idegeníti az előtte való expozíciót, amelyben a misztikum felől/annak ellenére válnak a tárgyak teljes valójukban megismerhetővé, így fixálódik, hogy a vers elbeszélésének tere nem egy belülre helyezett fiktív táj. Ez a már-már idegenítően valós hivatkozás pedig amekkora kijózanító erővel bír, épp akkora újabb várakozás-felülírással folytatja a költő, mert egy finoman, elegánsan antropomorfizált tájat kezdünk felismerni ébren „egy / Óriás fogán” ülve, miként a völgy nyelve próbál megízlelni bennünket, akár egy bálna bordázatával szembesülünk, amely egy fa törzsével mosódik egybe, hogy végül a „csontkikötő” látványa fogadjon bennünket, amely még az is lehet, hogy a mi belőlünk lakmározó völgy által odavetve a mi csontjainkat is tartalmazza.

Smith költeményének az a legfőbb erénye, hogy teljességgel értelmezhető lenne tárgyiasság és/vagy realista igények felől is, ugyanakkor finom asszociációs tereken keresztül teret ad az ellentétes oldalnak is, amely akár egy szürreális, már-már posztapokaliptikus, horrorisztikus tájba ír bele minket.

Mindez roppant bonyolultnak tűnik, de innen nézve nyilván egyre világosabb, Smith alapkoncepciója nem több annál, minthogy a tél mellé valóban odarendelte a lehető legklasszikusabb érzületet, a halált, amelyet egy bálnatetemre emlékeztető illusztráció és egy már említett csontkikötő rögzít leginkább. A természet éjjel eleven volt és ismerős, míg nappal magát az ismeretlenhez közelíti, az elmúlást jeleníti meg.